Megmondom az őszintét…

Gépben vagyok, csak nem képben. Ez önmagában elég szomorú, de szegény ember vízzel főz, a jobbak sehogy. Mert mi a frászt írjon az ember? Tudom, valami megrázóan nagyot, valami tanulságosat, ami hat az olvasóra, ami többé varázsolja, nyomot hagy a lelkében, satöbbi. Meg tűnjek szemében bölcsnek, áradjon belőlem valami megváltási szándék, valami zsenialitás, amivel az olvasó fölé emelkedem. Tűnjek egy gurunak – kevés sámán-beütéssel – mindent átlátva, ugyanakkor bölcsességemben szerénynek, és misztikusan titkolózónak.

Pedig egy zseninek is vannak hullámvölgyei, az ember nem járhat állandóan túl a saját eszén, és ha ez megesik, legalább mások ne vegyék észre. Az élethez marha nagy bölcsesség kéne, de ha néha előfordul, gyanítom – véletlen. Mert vannak ám véletlenek, e ritka alkalmakból él az ember. Ez tulajdonképpen sikeres átverése másoknak, mert körülbelül mindegyikünknek ugyanannyi esze van, csak a jobbak titkolják. Teszik, mert tény, hogy az udvari bolondot sosem végezték ki a szája miatt. És mondjuk ki őszintén, ki az a marha, aki ilyen véget kíván magának? Mert hogy másnak – hát nem szép, de rendben van.

Írhatnék settenkedő, borzongató történeteket, még Poe-t is    űberelhetném, írhatnék szörnyekről és szívbemarkoló esetekről, meg a jóság és tisztesség jutalmáról, ami nem is igaz.

Mert ha a jóságot jutalmazzák, a bűnt meg büntetik, az nem automatikus, az mindössze annyit jelent, hogy így sikerült. Mondják, hogy a megtorlatlan bűn elkövetőjét egész életén át mardossa a lelkiismeret... Hát ez egy kapitális marhaság, egy blőd tündérmese, mert az elkövetőnek nincs lelkiismerete, ha volna, nem tette volna meg, amit tett. Ez evidencia, nincs is mit feszegetni rajta. Ha meg gyönyörű dolgokat írok, akkor meg beleesem a kegyes hazugságok vermébe, és azt fogják mondani mások, hogy ez a pasas egy hülye. Ellenkező esetben meg azt, hogy egy depressziós pesszimista va­gyok, bár ez egy ökörség, mert józan logikával nehezen elképzel­hető egy optimista, aki depressziós.

Ezek után ember legyen a talpán, aki képben tud maradni.

De mit tegyen az, aki kényszeresen írni kénytelen? Hát – gon­dolom – írjon. Már csak azért is, mert egészen mindegy, mit ír az em­ber, sem pozitív, sem negatív értelemben sem nem épít, sem nem rombol. Ez egy tökmindegy tevékenység, aminek gyümölcseit rá lehet ugyan erőltetni az emberekre, de miután könyvet venni nem kötelező, így hatástalan az erőszak. Az erőszak, ha eredménytelen, olyanná válik, mint a ló nélküli huszár. Kizárólag röhögni lehet rajta. Bár a röhögtetés állítólag egészséges az olvasó szempontjából, a röhögtető meg éhen hal. Ez egy tragédia, ami megint csak komi­kus. Mert igazán jót röhögni ilyesmiken lehet és érdemes, ami per­sze nem minden írásra érvényes, mert például ha valaki a Révai lexikonon röhög, az enyhén szólva elgondolkoztató.

Szóval fogalmam nincs, mit kellene csinálnom, hogy ne le­gyek üresjárat főállásban. Seneca bölcsen intézte el ezeket a félelmeit. Úgy hallottam, méregpohárhoz nyúlt, vagy felvágta az ereit, de le­het, hogy becsaptak.

Tudom, hogy ez a kávéházi locsogás nem old meg semmit, de bármit mondok, az sem old meg semmit, így azért könnyebb be­szélni a vakvilágba, és pénteken balra. Na meg a komoly dolgok unalma­sak, végképp nem olvasná el senki. Ha súlyos dolgokat taglalsz, nem fogja érteni senki, nagy valószínűséggel te sem. Nagy dolog, hiszen nem is magadnak írtad, elég ha az olvasó nem érti, viszont szuper fejnek könyvel el. Ezért nem is olyan biztos, hogy értelmes­nek kell lenned..

Olyan ez, mint a horgászás. Megcsinálod a magad csaliját, aztán össze-vissza dobálod a folyóba és bízol benne, előbb­-utóbb majd csak jön egy hal, aki bekapja. Ez az egyetlen lehetőséged.